Végre itthon!!!

Igaz, már pénteken hazajöttem, de talán most alkalmam is van írni a kórházról, a trombózisról, és a kisbabánkról.

Az egész egy szombati napon kezdődött, augusztus 4-én. Reggel fájdalmat éreztem a belső combomban. Érdekes módon az volt az első gondolatom, hogy trombózisom van, utánanéztem, felhívtam anyukámat. Őt is sikerült megijeszteni, de mondta, hogy mérjük meg, van-e különbség a 2 lábam körfogata között. Tamás megmérte a lábaimat több helyen is, közben pedig kocsisokat megszégyenítően káromkodott, mert nem volt egyszerű dolga, mert mindig félrecsúszott a mérőszalag. De végeredményben hajszálpontosan ugyanakkorának bizonyult a két lábam, jó jel! Megnyugodtunk, biztos csak meghúztam előző éjjel a combom. Aztán egyik nap jobban fájt, másik nap kevésbé, de amikor jobban fájt, akkor mindig jobban, mint előtte. Aztán szerdán telt be a pohár, irány doki. Nem fogtunk ki jó orvost, nem állt a helyzet magaslatán, de ultrahangra elküldött, nem állapítottak meg semmit. Ha akkor kért volna egy vérvizsgálatot, megkímélhetett volna 3-4 nap pokoli kíntól. Mert egyre jobban elkezdett fájni... kaptam fájdalomcsillapítót. Ebből egyszer bevettem, mert hőemelkedésem volt, de a fájdalomra nem hatott. Igazából pont olyan volt, mintha állandóan görcsben lett volna a vádlim, tényleg pokoli volt, járni alig tudtam rajta. De jártam, mert hát azt hittem nincs trombózisom, az izomgörcsnek meg jót tesz a mozgás.

Szombatra nagyon eldurvult a dolog, megint orvoshoz mentünk. Jó sokat kellett várni az ügyeleten... Kb. fél 7-kor vért vettek, d-dimer vizsgálathoz, ami egyértelműen megmutatja, ha az embernek trombózisa van, és az eredmény sajnos pozitív lett. Ez volt az a kedves doktornéni, akiről Dávid is írt.

Ő elküldött bennünket a Naisten Kliniikka-ra, a női klinikára, hogy ott majd gondomat viselik. Ott az adatfelvétal után szerencsére le tudtam feküdni, mert addigra már se ülni se állni nem tudtam a fájdalomtól.

Elkezdtünk hát várni...

Egész Helsinki összes szülő nőjére két orvos jutott ezen a klinikán (ez egyébként az egyetemi klinika, van még egy "női" hely, a védőnőképző, ott egy orvos van ügyeletben) és mindkét orvos épp a műtőben volt.

Megjött a doki, nagyon mogorva volt, megnyomogatta a lábam, nem nagyon hitte, hogy trombózis, hiszen alig volt bedagadva. Ja, mert szombat reggelre minimálisan bedagadt a jobb lábam. Szóval a mogorva doki a hasamra nyomta az ultrahangot, és annyit mondott, nézze, mozog a baba, és ment is a dolgára egy perc múlva.

Megint várni, átvisznek a Meilahti kórházba (egyetemi klinika), mert ot van olyan ultrahang, amivel a lábam is meg tudják nézni. Úgy volt, hogy 10-re odaér a mentő, és uh után visszavisznek a női klinikára.

Vártam...

Fiúk hazamentek, Dávid már éhes volt és álmos.

Leírhatatlanul rossz volt egyedül maradni, minden vagyonom a táskám és egy törölköző volt, amivel Tamás felpolcolta a lábam. Egyedül feküdtem egy vizsgálóban, és vártam.

10-kor a mentőnek természetesen nyoma sem volt, ehelyett 3/4 11-kor elvittek megint ultrahangra. Dr. Mogorvának gondolom megszólalt a lelkiismerete, hogy meg se nézte rendesen a babát, most megnézte, hüvelyi uh-gal. De előtte el kellett mennem pisilni, és akkor is úgy vágta a pofákat, hogy fel kellett volna pofoznom. És nem volt hajlandó angolul beszélni, csak pár szót.

11-kor megjött a mentő, ők aranyos pasik voltak. Most utaztam életemben másodszor mentővel, Tamás irigykedett is, de mondtam neki, hogy nem élmény, különösen leszíjazva feküdni, és közben az egyik kanyarban megindult alattam az egész hordágy! Aztán kapaszkodnom kellett, de szerencsére a két kórház csak 300-500 méterre van egymástól.

Mindenkinek egyre csak azt hajtogattam, hogy terhes vagyok! Nehogy valamit elbénázzanak...

Befektettek egy ágyba, valamiféle sokktalanító lehetett a szoba. Egy öreg bácsi is volt bent a feleségével, a bácsinak eldugult a katétere és le kellett engedni a pisit. Mit ne mondjak, élmény volt végighallgatni az egészet...

És csak vártam...közben megvolt a második vérvétel is, még átszállítás előtt.

Nem olyan sokára elvittek ultrahangra, kiderült, van trombózis, méghozzá eléggé rossz helyen, magasan, a legnagyobb vénában.

Visszafektettek, az ultrahang eredményére várni kell egy órát...

A telefont ki kellett kapcsolnom, úgy éreztem elvágtak a külvilágtól.

Egy óra múlva újabb orvos, aki megvizsgált, kikérdezett, családi kórtörténet, megtapogatott, meghallgatott.

Fél 3 körül beadták a hasamba az első alvadásgátló injekciót, nem is éreztem.

Végre megszületett az első ítélet, osztályra kerülök, és maradok ezen a klinikán. A nővér elkezdett felkészíteni. Kaptam pizsamát, zoknit, és várjam a beteghordót. De előbb egy másik nő jött, hogy elvigye a ruháimat. Mindenről leltárt készített, és elpakolt. 5 perc múlva visszajött, hogy ejnye, adjam oda a bugyit is! A hideg kirázott a gondolattól, hogy hova viszi a ruháimat, és biztos naftalin és formalin szagúan fogom visszakapni.

Jött végre a beteghrdó, aki egyébkénz pont úgy nézett ki, mint a női terminátor, és felvitt a 15. emeletre. 152-es szoba.

Ekkor már 3 óra körül volt, nagyon álmos voltam.

Ott is kikérdezték az összes allergiámat, és mit kérek reggelire, aztán alhattam...volna, hacsak be nem jönnek kétszer is, egyszer kérdezni valamit, egyszer pedig, hogy rámadják a kompressziós harisnyát. Utána csak a szobatársaim horkolásától nem tudtam aludni...

Reggel 6-kor ébresztettek vért venni, fél8-kor reggeli, pihenés kizárva. Aztán 9-kor ismét jöttek vért venni, és ezen a ponton elkezdtem sírni. 15 óra leforgása alatt 4 vérvétel, mindkét karomból kétszer, és csak úgy se szó se beszéd egyszercsak megjelenik valaki egy kedves kis bevásárlókocsival, ami tele van tűvel, kémcsővel. Utána a nővérke megkérdezte, mi bajom, és elmondtam neki. Erre ő beírta a kórlapomra, hogy kiegyensúlyozott, és vidám páciens vagyok.??????

Aztán 1-kor végre bejöhettek a fiúk is! Addig halálra untam magam.

Dávid rögtön csekkolta a ciciket, kicsit el is bóbiskolt, de az öreglányok a szobában megállás nélkül dumáltak, jó hangpsan trmészetesen, és az ágyak között lévő függöny nem volt jó hangszigetelő.

Tudtam végre orvossal is beszélni, zuhany megtiltva, de WC-re kitolhatnak tolószékben.

A fiúk nagyon aranyosak voltak. Hoztak nekem sok könyvet, csak úgy faltam őket. Végre nem unatkoztam, csak az öreglányok zavartak, és az, hogy az étel már az ehetetlenség határát súrolta.

Eltelt a vasárnap és a hétfő, majd kedden végre lezuhanyozhattam! Addig csak az ágyban volt szabad, de hát az nem olyan sokat ér...

Délután, a fiúk pont ott voltak, egyszercsak jött a nővér, hogy átszállítanak a női klinikára, ott jobb helyem lesz. Hozták a ruháimat, és pakoljak, mert mindjárt indulunk. Eddigre már be lett állítva, hogy a napi 2 szurit mindig 5 órakor kapom, és az utolsó 2-t már magamnak adtam be, úgy, hogy a nővét nézte.

Kicsit pánikszerűn pakoltunk, szegény Dávidot is fel kellett ébreszteni, mert jött a beteghordó. Most nem mentővel vittek át, hanem a föld alatt toltak át, egy szövevényes folyosórendszeren.

Itt nem nővér fogadott, hanem egy védőnő, mint kiderült, itt nem is nővérek dolgoznak. Nagyon kedves nő volt, mindig ő volt a nappalos. Elvezetett a szobámba, ami egy egyágyas, saját fürdőszobás szoba volt! Nem hittem a szememnek!!

Mondjuk lett volna hely másik szobában is, szerintünk csak a pénz miatt tettek külön szobába, de mindegy.

Itt már egyedül mehettem WC-re (300 méterrel arrébb úgy látszik fejlettebb az orvostudomány). De az elején inkább csak vonszoltam magam a mosdóba.

Itt már végre jobban éreztem magam, nem volt olyan hőség, és nem voltak öreglányok se, és a telefonomat is szabadon használhattam.

Szerdán nem történt semmi a 2 vérvételen kívül. Sajnos nem tudtam beadni az injekciót délután, berezeltem, és a sok tökölésnek az lett a vége, hogy izzadságban fekve kértem a nővért, hogy adja be. Úgy látszik szükség volt egy kis "balhéra", mert utána már gond nélkü beadtam.

Csütörtökön pedig kimehettem az étkezőbe enni!

Nagyon vártam a pénteket, mert azt mondták, valószínűleg hazaengednek! Sok huzavona után végre kmondta a doki, hogy mehetek! Madarat lehetett velem fogatni! Megkaptam minden papíromat, receptet a szurira, és mehettem! Volna, ha Dávid nem alszik el az ágyon...rászokott, hogy délután nálam aludt a kórházban.

Amikor felébredt gyorsan pakoltunk, és irány a patika! Bejöttünk a hozzánk legközelebb lévő patikába, de itt nem volt szuri. Felhívott a patikus még másik 2 patikát, és ott se volt. Beküldött bennünket a központba, az egyetemi gyógyszertárba, mert aza központi, legnagyobb stb. gyógyszertár. Persze közben sürgetett az idő, hiszen mindig időben kell beadnom az injekciót.

Annyira jellemző ez az egész szituáció...

Végre megkaptam az injekciókat, de a fiúk eltűntek. Később derült ki, hogy elmentek a Mc Donald's-ba nekem meglepi kajáért. Nem tehetek róla...terhesen az ilyen szemét-kaját kívánom a legjobban, legszívesebben sajtburgeren élnék...néha-néha megengedek magamnak egy-egy menüt.

Aztán kis késéssel, Helsinki legforgalmasabb utcáján, a kocsiban "lőttem be" magam.

Nagyon jó itthon lenni! Nehéz a fenekemen maradni, de igyekszem feküdni.

Kedden megjött Szilvi és Feri látogatóba (Tamás haverja+barátnője). Dáviddal pedig a Tündi foglalkozik napközben (Tamás kollégájának a felesége), és jól elvannak! Kicsit (jó, nagyon) féltem, mert Dávid még soha sem ment el nélkülünk sehova, most először. Szerencsére kedvelik egymást Tündivel!

Tudom, kicsit hosszúra sikerült ez a post, lehet, hogy túl részletes, unalmas, de már csak a magam kedvéért is mindent leírtam, hogy ne felejtsem el.

Köszönöm szépen a sok jókívánságot mindenkinek!