Több mint egy éve nem írtam. Volt rá okom bőven, és azok akik olvassák ezt a blogot (ha egyáltalán még téved ide valaki) tudják is az okokat.
Amikor legutóbb írtam már elkezdtük a dobozolást Helsinkiben, amit jó sokáig folytattunk is, Tamás fokozatosan szedte szét a bútorokat, szép fokozatosan esett szét az ottani életünk, és még nem tudtuk milyen lesz az itteni, hol fogunk lakni, Tamás mit fog dolgozni.Nem is tudom hányszor voltunk itthon házat nézni, mindenesetre Milán épp csak 4 hetes volt amikor először repült, nem semmi, nem?
Milán nagyon szépen fejlődött, több, mint másfél kilót hízott az első hónapjában, csak anyatejen. Eleinte nagyon nehéz volt vele, de mostanra nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott kisgyerek lett. Méreteit tekintve hatalmas, Bencével ugyanakkora pelust hordanak.
Visszatérve a költözésre, egyszercsak eljött a nagy nap. Persze a kamion rendelés is kalandos volt, 3 nappal a költözés előtt még nem tudtuk, hogy ki fog minket hazaköltöztetni, de aztán lett egy aranyos lengyel bácsi egy hatalmas utánfutós kamionnal aki hazahozta a cuccainkat, sőt még a Kalost is. Az utolsó napokon persze hajnali 4-ig, 5-ig pakoltunk, és már papírtányérból ettünk, és hihetetlen káosz vett minket körül. A gyerekek körül Edit nagyon sokat segített!
Az egész költözést még sokkal nehezebbé tette a tény, hogy a Mamát kórházba vitte a Barna, és komolyan azon aggódtam, hogy megéri-e a hazaérésünket.
Bepakoltuk a kamiont Tamás kollégáival, elment, és autolsó éjszakát az üres lakásban töltöttük, a napos finn nyár közepén, függönyök nélkül, egy ágyon, két gyerekágyon és egy kanapén. Az indulás napján elmentünk az oviba elköszönni, a nagykövetségre elköszönni, mekiben ebédeltünk és mentünk a kikötőbe. A komp már várt, és mi elfoglaltuk a szűk 10 négyzetméteres kabinunkat öten, babakocsival, és még sok minden más cuccal együtt.
A komp út hosszú volt, este 7-kor indult, és másnap este 10 körül érkezett meg Rostockba. Nagyon sok mindent nem lehetett csinálni a hajón, elég uncsi volt, de túléltük, pár óra alatt végignéztük az egészet, és onnantól már csak ismételni tudtuk magunkat. Szerencsére jó idő volt, lehetett a fedélzeten sétálni.
Amikor este kikötöttünk elmentünk a panzióba és ott aludtunk, nem mertünk bevállalni egy éjszakai autózást. Elég volt másnap reggel nekigyürkőzni a hosszú autóútnak.
Németországon hamar túllettünk, megtudtuk, hogy az új autó tud 190-nel menni, és, hogy az ottani út melletti büfék sem jobbak, mint a többi. Este 9 körül értünk haza, pontosaban be a kórházba a Mamához.
Beköltöztünk a Zrínyi utcába, a nappaliba, ami a derekamat igen megviselte, és megkezdődött az itteni életünk.
Tamás elkezdett dolgozni, és közben gőzerővel kerestük az új otthonunkat, amit nem sokkal a Mama halála előtt meg is találtunk.
Dávidot az utolsó pillanatban sikerült benyalnom az új oviba, úgyhogy szeptember második hetétől a Nagykovácsi Kispatak ovi boldog ovisa. A beszokás könnyen ment, a beilleszkedés kicsit tovább tartott. Egy hónapig még a Hűvösvölgyből hordtam ki Nagykovácsiba, aztán október elsején beköltöztünk.
A hitel a házzal kapcsolatban elég bonyolult volt, külön sztori, de meglett végre.
Sokat dolgoztunk a kerttel, de megérte, gyönyörű a fű, belül még egyáltalán nem vagyunk kész, de majd idővel. A lényeg, hogy élvezzük és jól érezzük magunkat itt.
Az elmúlt 6-8 hónap nagyon kemény volt, megviselt mindenkit, talán Bencust és engem a legjobban, és persze ha nálam nincs minden rendben az kihat mindenkire, de talán már kezdenek helyükre kerülni a dolgok. Talán ezért is írok, és remélem ezentúl több időm lesz folytatni a naplómat, és ha sikerül kiimádkozni a képeket a gépből, akkor azok is lesznek.
Ma volt életem első "igazi" anyák napi ünnepsége! Helsinkiben mindig csak coffee morning volt, nem volt ünnepség, úgyhogy izgatottan készültem a mai délutánra. Ráadásul a papák is készültek valami kis apró műsorral, hipertitkos volt az egész és sejtelmes.
