Tehát megérkezett közénk Milán!
Pontosan február 18-án, hajnali 1 óra 33 perckor született. Még lett volna ideje odabent, mert csak 10 nappal későbbre voltam kiírva, de nagyon örülök, hogy előbb jött, mert már nagyon fohászkodtam, hogy jöjjön már végre. Már kezdett nehéz lenni.
Persze ez a történet sem aznap kezdődik, hanem előző nap. Elég fárasztó napunk volt 17-én. Reggel Dávid nem ment oviba, mert időpontunk volt a fogorvoshoz, sajnos van 2 lyukas foga, és azokat kell tömögetni. Szóval elmentünk a fogorvoshoz, ami jó fárasztó volt, mert Dávid persze nem szereti az egészet, viszont nagyon ügyesen viselkedik, és hagyja, hogy a doktornéni végezze a dolgát.
Utána a mekiben kajáltunk, egyrészt mert nem főztem, másrészt jutalomként a fogorvos miatt, ráadásul a játszóházas mekibe mentünk.
Egész nap nagyon motoszkált bennem, hogy holnap szülni fogunk, mert Milán nagyon keveset mozgott, mondtam is Tamásnak, hogy ez a baba éppen rápihen. És lám igazam lett...
Hazamentünk a kajálás után, Bence ment a teraszra aludni (be szoktam hozni ha nagyon hideg van), mi pedig csendespihiztünk Dáviddal, ami abból áll, hogy én olvasok neki, és utána beájulok, ő pedig 2-5 percenként mond valami roppant fontosat, szóval én "háborítatlanul" alszok mondjuk 10x2 percet, mert utána Benyus is felébred.
De most felébredtem valami másra is...valami fájdalomra, de nem kontrakcióra, és amikor a második volt, akkor gondoltam, hogy biztos a víz kezd el mindjárt folyni. De egyszerűen annyira kimerült voltam, hogy nem érdekelt, és fekve maradtam, hogy lesz ami lesz.
Bence felébredt, felkeltem, és jéééé! tényleg a víz kezdett el elmenni!
Ez négy óra körül volt.
Felhívtam a Tontit, de azt mondtam neki, hogy "asszem" elment a víz, jöhetne haza, nem akartam bepánikoltatni. Mondta, hogy jön, pár perc. Aztán egy pillanat múlva visszahívott, hogy ez most komoly???
Elkezdtem összepakolni a kórházi motyómat, gyerekruhákat, a mosakodócuccaim már össze voltak rakva. Előkészítettem mindent az esti fürdéshez, fekvéshez. Kicsit később áthívtam Editet is, a gyerekek bébiszitterét (bár szívesebben használnám a dadus szót, mert ő nem csak egyszerű gyerekfelvigyázó), egyszóval készülődtem. Néha mintha nagyon gyengus fájások is jelentkeztek volna.
Tamás hazaért, kértem, hogy hívja fel a kórházat, hogy majd jövünk, és a védőnőmet, hogy mikor kell bemennünk (egyszerűbb ha ő beszél velük finnül, mint én angolul). Azt mondta Kristina (védőnő), hogy 8-9 körül menjünk be mindenképp, de max 24 óra, vagy persze ha előbb bármi történne. Ja, a víz tiszta volt szerencsére és folyamatosan szivárgott (de nem szeretem!).
Tamással megágyaztunk Editnek, készülődtünk, közben pedig beindultak a fájások is, szép, korrekt 10 percesekkel indult a dolog, és már némelyik fájdalmas is volt.
Fél 7 körülre elkészültünk mindennel, de még nem akartam a kórházba menni, ezért elmentünk egy terápiás sétára a boltba. Edit a munkahelyéről jött, nem volt nála fogkefe, szóval elsétáltunk venni egyet. Azért is volt terápiás a séta, hogy még jobban beindulon nálam a dolog. Olyan jó volt kettesben sétálni, enyhén havazott, csípős hideg volt és sötét. És volt egy kis titkunk, amit senki se tudott rajtunk kívül, hogy egy kis ember elindult kifelé ebbe a világba, és hamarosan meg fog születni. Bárki aki minket látott csak annyit látott, hogy egy Mondoshawan sétál a pasijával, és néha-néha megállnak kicsit, és a csajszi nagyokat lélegzik. Az a néha-néha egyébként először 7 percre csökkent, majd nagyon hamar 5 percre. A séta jót tett kifejezetten. Csak a boltban féltem kicsit, hogy nehogy a sok víz ott távozzon. Vettünk fogkefét, hazasétáltunk, és elindultunk a kórházba. Útközben egyszer a macskakövön meg is kellett állnunk, mert nem bírtam a zötykölődést fájás közben. A kórház közel van, hamar beértünk.
Ott felvették az adatokat, találkoztunk egy szülésznővel, aki bevezetett minket egy nagyon talán vajúdószobába, aminek a száma 218 volt, ami azért érdekes, mert a 21 a mi számunk a Tontival, és mert másnap volt 2.18, február 18, úgyhogy tudtuk, hogy másnap fog születni a baba. Ott nem voltunk sokáig, inkább sétálni akartam, kikötöttünk a váróteremben, ahol volt tv, kávéfőző, két fájás között még kávét is tudtam főzni a Tamásnak, mert ő szegény nagyon fáradt volt, engem hajtottak a hormonok. Persze a fájások egyre erősebbek lettek, és még csak kerestem a megfelelő pozitúrákat, hogy hogy is volna nekem jó. Érdekes módon az, ami a Bencével annyira bevált most semmit sem ért, egyedül az volt jó, ha a Tamás velem szemben állt, a ruháját téptem, abba kapaszkodtam, ő pedig szegénykém tűrte és számolta a légzést.
Nem sokkal később megvizsgáltak (1-2 cm csak), és kaptam ctg-t ami persze semmit sem jelzett a fájásokból, gondoltam is, hogy így nem tudok szép görbéket produkálni a szülésznőknek, mert fájások közti szünetben mért valamit, fájás alatt semmit. Szépen beálltunk egyébként a 3 percesekre.
Valamikor 9 körül újabb szülésznő jött (most azért nem fogyasztottam el 5 műszaknyi szülésznőt), aki megint megvizsgált, 3-4 cm-t mondott, és, hogy magasan van a méhszáj, de nagyon el van vékonyodva. Adott nekünk egy szülőszobát. Ez most kicsit kisebb volt, mint a múltkori, nem volt benne külön pihenőszoba a papáknak, de persze így is teljesen jó volt.
Sokáig ott voltunk a szobában, tettük a dolgunk, és a hülye ctg végig rajtam volt, de legalább sétálós ctg volt. A szülésznő néha ránk nézett.
Aztán valamikor kaptam nevetőgázt, mert nagyon erősek voltak a fájások, tágulás alig, kellett tartogatnom az erőmet. Valamikor megint megvizsgált a szülésznő, és 4 cm-t állapított meg, Tamás kiszámolta, ha így haladunk akkor reggel 8-ra lesz babánk, közben pedig gyakorlatilag összefüggő fájásaim voltak. Mindezt mérlegelve már szinte könyörögtem, hogy döfjék meg a hátam és zsibbasszanak el. A szülésznő pillanatok alatt mindent előkészített az epidurálhoz, tényleg bámulatos gyorsasággal dolgozott, pillanatok alatt bekötötte az infúziót, és közben még figyelmes is volt, és fájás alatt, vagy amíg nem mondtam nem piszkált. A dokira aki beadta az epidurált nem emlékszem, pedig láttam az arcát, de nem ismerném fel az utcán, csak arra emlékszem, hogy férfi volt, és jól csinálta a dolgát. Beszélni már szinte nem is tudtam vele, csak intettem a fejemmel neki és mutogattam ha szúrhatott. Ez a fél óra, amíg ő bekötötte ez volt a legdurvább. Összefüggő fájások, szünet nélkül, nem mozoghattam, de legalább lehetett ülve csinálni, mert nem akartam lefeküdni, az lett volna a vég. Egyszercsak, mint valami fény bevillant egy gondolat. Megkérdeztem magamtól, hogy miért is csináljuk ezt? És akkor valami hihetetlen nyugalom fogott el, ellazultam, nem fájt és ilyen belső nyugalmat még sose éreztem. Arra gondoltam, hogy megint gyerekünk születik, és dolgoznom kell érte, és milyen jó lesz ha kint lesz, és öten leszünk, ezek a gondolatok segítettek elviselni az egészet. Csak azt nem értem, hogy miért csak kb. minden 3. fájásnál jutottak eszembe.
Amikor bekötötték az edát le kellett feküdnöm, és az a kb. 20 perc amíg nem hatott eléggé rossz volt, mert feküdni kellett. Aztán kicsit csalódtam, mert a nyomás-érzés nem szűnt meg, csak a fájdalom, de az se teljesen, szóval pihenni nem tudtam, pedig az egészet azt hiszem csak azért csináltam, hogy legyen egy lélegzetvételnyi időm pihenni. Amikor hatott az eda megint megvizsgált a szülésznő, és csodák-csodája! 8-9 cm-t állapított meg, majdnem teljesen eltűnt méhszájjal! Nem hittem el amit mondott.
Már nem is ment sehova, hanem átöltözött, és kérdezte, milyen pózban szeretnék szülni. Én pedig azt hiszem még nem akartam szülni, de csak a kimerültség miatt.
Pedig lassan nekiálltunk a kitolásnak is. Nagyon gyengének éreztem magam, és nagyon fáradt voltam. Ettem cukorkát és ittam, és utána már tényleg jöhetett a kitolás. Bejött egy medikus is nézni, aztán aktív szerepet is kapott.
Azt hiszem az érzéstelenítés miatt kicsit lelassultak a fájások, csak kb 3 percenként jöttek, és gyengék is voltak, mégse úsztam meg oxitocin nélkül ezt a szülést se. Az infúzió hatott, sűrüsödtek, erősödtek a fájások, és szépen lassan kitoltam Milánt. Valamikor félúton bevontam a medikust is, hogy tartsa a lábam. Itt az a szabály, hogy legalább 2 szülésznőnek bent kellett lennie a kitolásnál, Tamás feladata volt az, hogy hívja a gombbal a másik szülésznőt ha a miénk szól neki. Bejött a másik nő is, de nem igazán volt szerepe, csak gépelt a számítógépbe, hogy mi történik. Orvos nem is volt bent.
Most nem ment olyan gyorsan a kitolás, mint Bencével. Fáradt voltam, kimerült, kicsit lassan ment a dolog. Aztán Tamás, mint egy edző elkezdett velem kiabálni, hogy toljak már, és az nagyon sokat segített! Persze ő látta mi történik, hol tartunk, én nem láttam. Aztán végül megszületett végre a feje! És a következő nyomásra a teste is, és de jó is volt az!!!
Nem sírt fel rögtön, és kicsit kék is volt, de csodaszép!
Ahogy megtörölték rámtették. Leírhatatlanul boldogok voltunk. Pár perc múlva Tamás elvágta a zsinórt és vártuk a lepény megszületését, ami beletellett egy kis időbe. Amikor a lepény is megvolt és mind jól voltunk a szülésznő megejtette azt a 3 pici öltést amire szükség volt, és nem tudom miért, de mindent éreztem belőle (megint), pedig kaptam érzéstelenítő szurit. Utána mellre tettem Milánt, aki kicsit lustán és nehézkesen de végül elkezdett szopni. Érdekes módon csak ülve tudtam szoptatni, fekve nem. Később jött a szülésznő megmérni és megfürdetni Milánt. 3938 grammot, 53 centit és 36,5 centis fejkörfogatot mért, meglepődtünk milyen nagy. Utána Milán fürdött egy "vödörben", amit nagyon élvezett! Előtte sírt, de ahogy beleért a teste a finom meleg vízbe teljesen ellazult, látszik a képen is, hogy csak a fejét tartja a szülésznő. Utána magunkra maradtunk úgy egy jó bő órára, azalatt ismerkedtünk, gyönyörködtünk benne. Kaptunk vacsorát, bár ez már hajnali fél 4 körül volt. Hoztak almalevet is pezsgőspohárban, ez nagyon megható volt. Én olyan éhes voltam, hogy az egész tálcányi kaját megettem, megittam. Tamás 4 körül hazament, mert már nagyon fáradt volt, és a gyerekek 7 körül szoktak kelni, maradt még egy kis ideje aludni. A nagyfiúk otthon nagyon jól viselkedtek, ez volt az első éjszakájuk a bébiszitterrel, Bencusnak az első éjjele nélkülem.
Miután Tamás elment jött a szülésznő, felkeltett és kimentem zuhanyozni, ami nekem is nagyon jól esett, csak álltam percekig a meleg zuhany alatt. Utána felöltöztem tiszta ruhába, Milánt babakocsiba tettük és felsétáltunk az osztályra. 4 ágyas szobában kaptam ágyat, szerencsére ablak mellett.
Még nem sikerült teljesen befejeznem ezt a bejegyzést, de már publikálom, majd egyszer, ha lesz időm, majd úgy 20 év múlva befejezem!
Ma volt életem első "igazi" anyák napi ünnepsége! Helsinkiben mindig csak coffee morning volt, nem volt ünnepség, úgyhogy izgatottan készültem a mai délutánra. Ráadásul a papák is készültek valami kis apró műsorral, hipertitkos volt az egész és sejtelmes.
