Hosszú szülés volt, hosszú történet lesz...Hol is kezdjem? Azt hiszem az egész még 19-én kezdődött... Csirkémmel elmentünk sétálni egy nagyot. Gondoltam, hogy végre kizökkentem az autó-hajó-vonat szentháromságból, és elhurcoltam az erdőbe, a tengerpartra. Komolyan úgy kellett noszogatni, hogy jöjjön mááár, klassz lesz. És tényleg klassz lett, végül sziklát másztunk. Jó sokszor felmentem én is, mostmár minden mindegy alapon, és Csirkémnek is sokat segítettem és emelgettem. Az idő pedig egyszerűen fantasztikus volt! Szikrázóan sütött a nap, és csípős szél fújt, mintha kis lehűlés is jött volna.
Gondolom ez a sok dolog együtt közrejátszhatott abban, hogy 20-án hajnalban megéreztem az első fájást. Háromnegyed 4-kor szinte pontosan. Onnan tudom, hogy felébredtem, hogy hoppá mi volt ez, és Dávid is felébredt, és Tamás áthozta hozzánk, és megkérdeztem, mennyi az idő. Ekkor még nem voltam biztos, csak kb. fél óra múlva, amikor megint felébredtem, és az volt az első gondolatom, hogy basszus, ez megint ugyanaz a kib*szott bénító fájdalom!!! Mármint mint ami volt Dáviddal, amikor kaptam az oxitocint. Reggel 8-ig még volt 5-6 fájásom.
Tamásnak először nem is akartam mondani, mert már annyit kábítottam, de aztán mégis mondtam, hogy esetleg említse meg odabent, hogy nem biztos, hogy visszamegy ebéd után dolgozni.
A délelőtt jól telt, elmentünk Csirkével elintézni a nagybevásárlást az Iso Omenába, közben már negyedórásra sűrüsödtek és rendszeresek lettek a fájások. Igyekeztem palástolni őket, nehogy kihívják a mentőket. Valamikor délelőtt betelefonáltam a kórházba is, hogy vegyék elő a kartonom, mert számíthatnak rám. Ez a kórház kifejezett kérése volt, hogy mindenki szóljon oda mielőtt bemenne.
Aztán megebédeltünk, raviolit, ami nagyon jól esett, és nagyon nagy étvággyal ettem belőle. Utána Dávid sajnos nem aludt el...Tamás azért visszament dolgozni, de csak még pár órára, hogy mindent elrendezzen. Én addig itthon rendezgettem a dolgokat, Dáviddal játszottam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ÚRISTEN!!! VAJÚDOK!!! Egész jól sikerült elterelni a gondolataimat. Dávid aztán kicsit később szerencsére aludt egyet. Közben beszéltem anyukámmal, de nem mondtam el neki, hogy elindult a dolog...
Tamás valamivel 5 után hazajött, tanakodtunk, hogy mi legyen. A legnagyobb problémánk az volt, hogy Dáviddal mi legyen, hiszen jött az este. Még sose töltötte nélkülünk az éjszakát. Elmentünk sétálni, és venni még pár műkaját a fiúknak, szölöcukrot nekem, és pár kispapa csemegét, amit ő is ehet a szülés közben. A séta bevált, a fájások sűrüsödtek. Este nyolc körül áthívtuk Tamás egyik kollégáját, Esztert, akit Dávid nagyon szeret. Eredetileg nem rá gondoltunk, de mindenki más, aki a tarsolyunkban volt, nem volt itt, hanem hazautazott, ilyen a mi formánk.
Este beszéltünk megint a nagyszüőkkel, de akkor már mondtuk, hogy bemegyünk valamikor éjjel a kórházba.
Eszter megjött-Csirke megbolondult. Nekem addigra már kb. 6 percenként jöttek az összehúzódások. De még tudtam rendesen beszélgetni Eszterrel, sőt kifejezetten jól esett csacsogni vele kicsit mindenféléről, pedig közben már nagyon fájt.
Szóval Csirke megbolondult... kb este fél 12-kor sikerült csak ágyba tenni, nagyon későn aludt el.
Mi pedig majdnem pontosan éjfélkor elindultunk a kórházba, immár 5, de inkább 3 perces fájásokkal, amik piszok erősek voltak, azt hittem, pár óra múlva megszületik Bence.
Eszter mondta, hogy a hírekben külön bemondták, hogy aznap éjjel nagyon különleges lesz a Hold, mert hatalmas lesz, teli, és narancssárga. Azt hiszem, ez nagyon sok nőre hatott, mert teltház volt a szülészeten.
Beértünk nagyon hamar, útközben megint felhívtam őket, hogy akkor most már tényeg jövünk.
Nem volt szabad szülőszoba, ezért egy másik vajúdó kismamával együtt a "nappali" szobában voltunk, a kispapákkal együtt. Ez a szoba a papáknak van kialakítva, amolyan pihenőszoba. Volt mikró, kávé, fotelek, kanapék, tv, és innen nyílt a pasik öltözője is, ahol be tudtak öltözni az esetleges császárhoz.
Itt voltunk egy darabig, majd egy másik szobában, kb. hajnali kettőkor ctg-re tettek. Nagyon kényelmetlen volt feküdnöm, majd belepusztultam, hogy nem kelhetek fel. Kb. fél-háromnegyed órára "ottfelejtettek" minket. Közben meg majdnem 5 percenként szólt a csengő, hogy valaki be akar jönni, és majdnem ugyanilyen gyakran felsírt egy-egy baba. Aztán néha nagy ordítást is lehetett hallani, ami számomra nagyon morál-romboló volt. Jó sok idő múlva jött a szülésznő végre, örömmel konstatálta, hogy szupi jó fájásaim vannak, csak így tovább, és akkor megvizsgálna, hogy mennyire nyitott a méhszájam. Itt jött az első csalódás. Biztam benne, hogy a közel 20 óra alatt kitágultam legalább 5-6 centire. Ehelyett 2,5!! Majdnem leestem a székről. Az semmi, zéró. Vissza lettünk küldve a nappaliba, nincs szülőszoba.
Tamás volt az egyetlen támaszom, minden értelemben. Az tartotta bennem a lelket és az erőt, hogy tudtam, hogy rátámaszkodhatok, összedugjuk a fejünket, én táncolhatok, ő átkarol, és vagy számol nekem, hogy lélegezzek rendesen, vagy mesél nekem arról, hogy milyen lesz amikor elvisszük a két csupaszseggű kis tököst Ravennába, a kedvenc tengerpartunkra és kempingünkbe. Szegénykémnek 3 percenként újabb és újabb dolgokat kellett kitalálnia.
Valamikor megint CTG-re tettek, de akkor már elővigyázatosabbak voltunk, megkérdeztük, meddig kell ott lennem. Ez most nem tartott olyan sokáig, és utána megint megvizsgáltak, és egy "esetleg 3cm" lett az eredmény. A szülésznő nem volt valami elégedett az eredménnyel-én sem-de nem küldött minket haza, hiszen fájásaim voltak rendszeresen.
Aztán végre kaptunk saját szülőszobát is. Nagyon klassz volt, próbálták otthonossá tenni, de azért mégiscsak egy kórházi szoba volt. Volt saját wc-nk, zuhanyzónk, és volt egy külön pihenőszoba a Tamásnak, ággyal. Hintaszék, szülőszék, és sok-sok ketyere. 
Egyszercsak Eszter küldött egy sms-t, valamikor hajnali 5 körül, ha jól emlékszem. Dávid fél 2-kor felébredt, és nem is aludt vissza. Gyakorlatilag majdnem egész éjjel ébren volt. Úgy döntöttünk, Tamás hazamegy, elviszi Esztert is haza, és elviszi Csirkét Sanyihoz (a szakácshoz) a nagykövire. Szegény Eszter másnap dolgozott... el tudom képzelni milyen fáradt lehetett. Dávid szerencsére elaludt a kocsiban, és aludt egy kicsit a Sanyinál, de nem sokat, megint csak 2-3 órát. Nem tudom, honnan volt ennyi energiája.
Én közben egyedül maradtam a szülőszobán, amitől nagyon féltem. Egyre fáradtabb voltam, hisz már kb. 24 órája voltam ébren, és a fájások már kb. 26-28 órája jöttek. Leültem egy fotelba, ami talán hiba volt. De nagyon jól esett aludni kicsit a fájások közti szünetekben. Ja, a CTG a hasamon volt, de szerencsére hordozható volt, oda mentem ahova akartam, és a szülésznők végig látták a görbéket a szobájukban. Szóval leültem, pihentem, aludtam keveset. Viszont a fájások elkezdtek ritkulni, sajnos. Szerintem az ülés miatt.
Tamás visszaért valamikor reggel 8 és 9 között. Jó volt megint vele lenni. Ő szegénykém semmit se pihent...
Reggel 9 körül jött egy új szülésznő. Meg kellett beszélnünk, hogyan tovább, mert a szülés lassulni látszódott. Burokrepesztésben állapodtunk meg. Azt is megbeszéltük, hogy előkészíti az epidurális érzéstelenítéshez használatos dolgokat, mert ha bejön a burokrepesztés, és erősödnek a fájások, akkor kérem az edát.
A burokrepesztést egy olyan kütyüvel csinálták, amit Bence fejéhez rögzítettek egyben (asszem a bőre alá szúrták be), és innentől lett sokkal profibb CTG-m, mert rögtön Bencétől jött a szívhangja, nem tudott elmozdulni. Csak kicsit kényelmetlen volt, hogy kilóg az elektróda belőlem.
A burokrepesztés viszont nem járt a várt sikerrel. Elfolyt egy nagy adag víz, de a fájások nem erősödtek vagy sűrüsödtek. Viszont eláztattam a bőr biopapucsom, úgyhogy innentől abban tocsogtam. Visszagondolva kicsit sem zavart, és valahogy meglepően gyorsan megszáradt.
Valamikor 10 körül megkaptam az edát is. Na, azt nagyon szarul adta be a doki, 3. vagy 4. szúrásra talált csak, és fájt eléggé. De utána klassz volt:) Elöntött a forróság, legalább már nem fáztam, mert előtte vacogtam a hidegtől.
Megint tudtunk pihenni egy órát, mert kb. annyi ideig hatott rendesen az érzéstelenítés. Utána már kezdtem érezni a fájásokat. Azok alatt kéjgázt szívtam, ami szerintem kamu és placebo, de legalább a légzésre figyeltem rendesen, mert maszkból szívtam be a gázt.
Tágulás témában pedig még mindig csak esetleg 4 cm volt az eredmény.
Egyre kezdtek ostromolni bennünket a szülésznők és egy doki az oxitocinnal. Hogy kéne használni, mert így nem haladunk, de mi kora délutánig végig nemet mondtunk, és azt kérdeztük, miért nem császároznak, hiszen akkor már minimum 30 órája tartott a dolog. De azt a választ kaptuk, hogy csak azért nincs csaszi, mert én nem akarok oxitocint. Nem fogadták el azt az érvemet, hogy rettegek a hegszétválástól és hogy pokoli fájdalommal jár. De adtak időt gondolkodni. És ezen a ponton áldom az eszünket, hogy írtunk szülési tervet, mert abban leírtuk, hogy a lehető legtermészetesebb úton szeretnék szülni, és ehhez ők ragaszkodtak. És még azt is mondták, hogy be tudnak tenni a méhembe egy szondát, ami a fájások erősségét sokkal pontosabban méri, és ha gáz van, azt rögtön látják, és ne féljek a méhrepedéstől. Szóval gondolkodtunk, és próbáltunk egy olyan kompromisszumot kötni, hogy kapjak kis adagot, és ha nem reagálok jól, akkor vágjanak.
Szóval kaptam még egy csövet a csuklómba a másik mellé, és 10 mg/órával elkezdték csöpögtetni az oxitocint. Tamás elment a büfébe enni valamit, mert ő sem evett semmit vacsora óta. Mire visszaért, megjött az új szülésznő. Szám szerint a negyedik, Päivi-nek hívták. Idősebb volt az eddigi nőknél és sokkal szimpatikusabb, valahogy az egész személyisége megnyugtató volt. Az oxitocinra jól reagáltam, úgyhogy feltekerte 30 mg-ra az adagot, pedig szinte könyörögtem neki, hogy ne, és nem kaphattam még egy adag edát addig, amíg nem alakulnak ki a frankó fájások. De használt már a 10 mg is, mert mire Tamás a büféből visszajött, már 5-6 cm volt a tágulás, amin ő nagyot csodálkozott, de annál jobban örült neki.
Aztán már 6-7 cm tágulásnál tartottunk, majd a 30 mg után már 8-9 cm lett. Azt hiszem, kicsit túllőhettek, mert éppen pihentünk - az eda hatása alatt - és egyszercsak megjelent egy doki, 2 szülésznő, és egy szülésznő tanuló (ő bent volt Päivi-vel mindig). Tamásnak teljesen megrettenve mondtam, hogy valami bazi nagy baj lehet, mert túl hirtelen túl sokan lettünk. Ekkor lekapcsolták az oxitocint, és ekkor "mérték" a 8-9 cm-t, ami hihetetlen volt!
Az eda miatt kicsit forgolódnom kellett az ágyon, mindkét oldalamra feküdni, hogy mindkét oldalon hasson a szer. De én már terhesen se tudtam a jobb oldalamon feküdni, mert Bencének nem tetszett. Ez később kiderült miért is volt így.
Éppen a jobb oldalamon feküdtem-az eda miatt-amikor megint bejöttek, hogy Bence szívhangja túlságosan is lelassul a fájások alatt, vért vesznek tőle, hogy mennyi oxigén van a vérében. Itt már 9 cm-nél tartottunk, és mondták, ha rossz az eredmény, akkor császároznak. Kiábrándító lett volna, de természetesen sokkal fontosabb az ő egészsége, mint az én álmom, hogy természetes úton hozzam világra.
Szerencsére az eredmény tökéletes lett, mire én mondtam, hogy nem tudok a jobb oldalamon feküdni, úgyhogy ezentúl nem kellett.
Aztán egyszercsak, este 8 után valamivel, elértük az áhított 10 centit! Még kicsit várni kellett, mert a méhszáj nem tűnt el teljesen, de már nagyon közel voltunk!
Azt mondta a szülésznő, hogy : "when the kakka-feeling is coming, you can push! " És azt hiszem, ez a kakka-feeling amolyan szállóigévé vált-válik a családban. Nekem nagyon tetszett, röhögtem rajta amikor mondta. De már annyira fáradt voltam, hogy el se tudtam képzelni, hogy fogom kitolni a babát. Már néha magyarul beszéltem, nem angolul, és Tamásnak kellett fordítania.
Nemsokára jött a kakka-feeling, mondtam Päivi-nek, aki az oldalamra fordított, hogy úgy kezdjek nyomni. De nekem az nem jött egy kicsit se, inkább négykézláb próbáltam, ami sokat segített, azt mondta, hogy sokkal lejjebb jött Bence. Aztán végül megmaradtunk a hagyományos póznál, háton fekve, bár inkább félig ülve (már az eda is megengedte a hátonfekvést, mert több, mint 2 órája kaptam az utolsó adagot). Az oxitocint pedig először 50-re, majd még magasabbra tették. A szondát meg nem kaptam meg a méhembe, mert szép szabályos kontrakcióim voltak.
Lényeg a lényeg, kb. 20 percnyi tolás után, nem tudom hányadikra mert nem számoltam, megszületett Bence! Fantasztikus érzés volt amikor kibuggyant! És az volt a legjobb, hogy azonnal megszűnt minden fájdalom!! Olvastam már erről, de senki sem mondta, hogy mennyire jó érzés az egész!
Ahogy megszületett a mellemre tették, kicsit megtörölték a fejét, és bebújtatták a hálóingem alá. Jó pár perc múlva Tamás elvágta a zsinórt, ami után szinte rögtön megszületett a lepény is.
A kitolás alatt bent volt 2 szülésznő, a tanuló, és egy doki, de ő csak a sarokban álldogált. Gátmetszés nem volt, mert repedtem, azt is belül, sajnos elkerülhetetlen, és kiszámíthatatlan volt. Bence feje ugyanis az egyik kezével együtt született meg. A köldökzsinór a feje és a csuklója köré volt tekeredve, ezért volt az is, hogy nem volt jó a jobb oldalamon feküdni, mert a csuklója nyomta a zsinórt, és nem kapott rendesen levegőt.
Sajnos Tamásnak el kellett rohannia Dávidhoz, aki a délutánt a Timiéknél(titkárnő a nagykövin) töltötte. Náluk 9-kor kezdődött az esti szertartás, és Bence 20.43-kor született, szóval rohanni kellett Dávidért.
Nekem pedig következett a varrás. Mindenhol azt olvastam, hogy ilyenkor semmit sem érez a nő. Na ez nekem nem jött be. Kaptam helyi érzéstelenítést, de az mintha semmit sem ért volna, mindent éreztem. Nagyon elegem lett, mire megkaptam mind a 10 öltést. Hiába volt, hogy közben Bencével romantikáztam.
Egyébként nagyon bensőséges volt varrás közben a hangulat a szülőszobán, nagyon jót beszélgettem a szülésznőkkel és a dokival. Valahogy nagyon feminin volt az egész, olyan volt, mintha a legjobb barátnőim és a női családtagjaim vennének körül, és mind örülnek és büszkék rám, hogy megszültem. Leírhatatlan boldogságot éreztem.
Varrás után mellre tettem Bencét, és ő kicsit döcögősen de elkezdett szopni. Utána Päivi elköszönt, megígérte, hogy meglátogat az osztályon, és magunkra maradtunk.
Majd jött a következő szülésznő, az ötödik, és hozott vacsorát nekem, innivalót, és mondta, hogy van másfél óránk, utána pedig értünk jön.
Azt a másfél órát azt hiszem alvással töltöttem, Bence pedig szopással.
Jött a szülésznő, kiszedte belőlem a csöveket (a hátamból és a csuklómból), majd segített levetkőzni, és elkísért zuhanyozni. Amikor felálltam rendesen szédültem, de hamar elmúlt, saját lábamon mentem a zuhanyig. Aranyos volt, cinkos mosollyal mondta, hogy pisiljek nyugodtam a zuhanyzóba, mert parancsra pisilnem kellett (volna). Megmérte és felöltöztette Bencét. Az adatai mégegyszer: 3495 gramm, 50cm, 1 perces apgar 9, fejkörfogat 37cm. Ami itt nem számít nagynak.
Majd feltolt széken az osztályra.
Összesen 41 óra volt az egész, fárasztó volt és hosszú, néha reménytelen, de nagyon is megérte! Nagyon boldog vagyok és büszke, hogy megcsináltam, főleg azok után, hogy Dávid császárral született.
A kórházi napok egyhangúan teltek, a tejem megint a 3-4. napon lövellt be, mint Dávidnál, szóval úgy látszik ezt nem annyira a szülés módja határozza meg. A kórház maga nem volt rossz, majd egyszer remélem lesz időm írni róla, milyen az otthonihoz képest.
Pár kép:
Előtte és utána (aznap, amikor hazamentünk):
A szülészet nem hivatalos statisztikai táblája: ezek pezsgősdugók, szalaggal átkötve, minden babának jár egy. Ahol 2 van egymás mellett, azok ikrek. Bence dugója valahol a TO-nál van, a vége felé:
A fiúk, látogatás végén, indulnak haza:
Bence alszik az ágyamon:
Drágám a fiaival:
Az étkezőben:
Én a vajúdás alatt, a kórházban, az elején:
Tamás, ugyanott, ugyanakkor, még nagyon mosolygunk mindketten:):
Bence a kórházban fogyott, a legkevesebb 3230 gramm volt, másnap, amikor hazamentünk, 3350 gramm, tegnap este, pont 3 hetesen 4440 grammot mértünk. Szóval elmondhatom, hogy hízik rendesen. Kezd rájönni, hogy éjjel jobb aludni. Viszont nappal egyre többet van ébren sajnos. Igényli, hogy 1 órát szoptassam, de nekem erre nincs mindig időm, és nem tudom a szopási igényét kielégíteni.
Sétálni a kendőben szokott, és itthon is gyakran abban alszik.
Egyre jobban kiismertük egymást.
Visszatérve a szülésre: Tamásnak szeretném megköszönni, hogy velem volt. Nélküle nem ment volna.
